MacskásyBeszélgetés az épületgépészetről

– interjú Dr. Macskásy Árpáddal –

A magyarországi épületgépészeti tudomány és gyakorlat első művelője 100 évvel ezelőtt, 1904. február 29-én született. Nemcsak születésnapja, de személyisége is különleges. Igen tehetséges vállalkozóként kezdte pályafutását, de tanszékalapító oktatóként és az épületgépészeti tudomány jeles kidolgozójaként tartja őt számon az épületgépész társadalom. Aki személyesen ismerte, máig sem feledheti különleges személyiségét. Jómagam abban a szerencsében részesülhettem, hogy nemcsak hallgatója, hanem tanársegédje is lehettem. Talán ennek köszönhető, hogy jelen lehettem egy vele készült riport felvételénél. Ezt a magnetofon szalagot megőriztem, és lehetőségem adódott ennek közkinccsé tételére. A következőkben ennek lerövidített változatát olvashatjuk. Az elhangzott interjú szerkesztésénél igyekeztünk megtartani azt a sajátos beszédstílust, mely Professzor Urat jellemezte. A teljes anyagot terveink szerint a 16. fűtés és Légtechnikai Konferencia CD kiadványában is szerepeltetjük. Köszönjük Mészáros Péter hozzájárulását a riport nyilvánosságra hozatalához, aki a felvételt készítette az akkor 70 éves professzorral.

  • Megkerestük mikrofonunkkal dr. Macskásy Árpád professzor urat. Mivel a mai negyed- és ötödévesek előadásokon már nemigen találkozhatnak vele, szeretnénk ezt így, a stúdión keresztül pótolni. Először azt kérdezzük meg a professzor úrtól, hogyan és hol végezte tanulmányait, hogyan szerzett gépészmérnöki oklevelet?
  • Tanulmányaimat ugyanitt, a budapesti, akkor úgy hívták József Műegyetemen végeztem 1922-26 között. Tehát több mint ötven éve, hogy itt vagyok, de közben persze volt egy hosszú időszak, amit nem itt töltöttem el. Itt szereztem gépészmérnöki oklevelemet. Abban az időben rendkívül nehéz volt az elhelyezkedés, de valami különös szerencse folytán azért elég hamar sikerült elhelyezkednem, mégpedig egy nappal a diploma megszerzése előtt. De nem abban a szakmában, amelyikben most vagyok, hanem egy karosszéria gyárban. Hát ott nem sokáig tartott a pályafutásom, mert fogalmam sem volt arról, hogy főfoglalkozás az, ha minden kereskedővel alkudozni kell, hogy mindent olcsóbban szállítson. Én azt hittem, hogy akkor éppen úgy van, mint most, vagyis mindennek fix ára van. Senkivel sem alkudtam, s amikor megjöttek a számlák, akkor a főnököm egyből magas ívben kirúgott. A pályafutásom így kezdődött. Utána a Magyar Acéláru Gyárban helyezkedtem el, ahol elég szép sikereim voltak. De hogy mégis fogalmatok legyen az akkori életről, közlöm, hogy a fizetésem ott 60 pengő volt havonta, és 40 pengő prémium. S azért adták így, két részben, mert a fizetésből már akkor sem volt szabad levonni semmit, de a prémiumból igen. Ha valamit nem jól csináltunk, akkor bizony a pénzünkből levontak. De általában erre nem került sor, sőt a vezérigazgató egyszer, amikor valami néhány százezer pengős megtakarítást sikerült egy megoldással elérnem, akkor még 20 pengős prémiumot is adott. De hogy tudjátok, hogy mit ért a 100 pengő: sokat, de ha azt mondom, hogy a lakás 32 pengő volt, akkor már némi fogalmatok kialakulhat arról, hogy 68 pengőből mit lehetett csinálni. Koplatni elsősorban, ugye, mert az ember akkor sem volt, vagyis akkor nem volt fából. Nahát így kezdődött, míg aztán 1928-ban ebben e szakmában helyezkedtem el, ami egyszerre lényeges emelkedést okozott sorsomban. Minthogy sokkal jobban fizettek ebben a szakmában, már akkor is. Azóta szakadatlanul itt tartok, szakadatlanul csinálom a központi fűtéseket, vízvezetékeket. Közben azután később mást is.

    „…fogalmam sem volt arról, hogy főfoglalkozás az, ha minden kereskedővel alkudozni kell, hogy mindent olcsóbban szállítson. Én azt hittem, hogy akkor éppen úgy van, mint most, vagyis mindennek fix ára van. Senkivel sem alkudtam, s amikor megjöttek a számlák, akkor a főnököm egyből magas ívben kirúgott. A pályafutásom így kezdődött.”

  • Professzor úr később, ebben a szakmában nagyot alkotott, különösen a Budapesti Műszaki Egyetemen. Szeretnénk, hogyha elmondaná, hogyan került kapcsolatba az egyetemmel?
  • Azért valamit a közben lévő időszakról is meg szeretnék említeni. Talán azt, hogy 1931-től ’34-ig Jugoszláviában dolgoztam. Azt nemigen tudjátok, de biztos hallottatok róla a történelemből, hogy ’34-ben megölték Marseille-ben Sándor királyt, és akkor mindenkit, aki nem jugoszláv állampolgár volt, de főként magyar vagy bolgár volt, rövid úton eltávolítottak. Ezek sorában én voltam az első. Mindezek mellett ez a jugoszláviai túra rendkívül hasznos volt, mert teljesen magamra hagyottan kellelt ott dolgoznom, és az ember akkor tanul meg egy szakmát igazán, amikor minden egyes cselekedetének következménye azonnal jelentkezik. Hogy mit jelent az, hogy minden szombaton ki kell fizetni a munkabért, hogy mindent pontosan kell csinálni, mert állandóan a fejünk felelt volt Damoklesz kardja, hogy elintézik azt, hogy holnap repülök az országból. S ott marad egy cég nélkülem. Ez egy magyar érdekeltségű részvénytársaság volt. Aztán mikor hazajöttem, akkor a rendkívül nagy, akkor még mindig dühöngő munkanélküliség miatt ’35-ben saját céget alapítottam. De elméleti kérdésekkel közben szakadatlanul foglalkoztam, különös tekintettel a matematikával, amely nálunk családi fertőzés. Tekintve, hogy e pillanatban is három nálamnál fiatalabb tagja a családunknak matematika tanár: egy egyetemi tanár, egy egyetemi tanársegéd, és egy középiskolai tanfelügyelő. Hát ennek nagy haszna volt. Az volt a második tanulási időszakom, mert akkor tanul megint az ember amikor minden kis cselekedet, minden kis hiba a cégnek a kárára mehet, és hetente száz embert kifizetni, azok munkabérét: azt csak egyszer elmulasztani, az egyenlő volt a cégnek a teljes – ha úgy tetszik – halálával. No, akkor tanultam másodszor nagyon sokat. De meg kell mondanom, hogy ez időben sem hanyagoltam el az elméletet, mert azt mindig nagyon szerettem. A cégemet soha nem államosították. Talán érdekes, ha elmondom azt, hogy én 1945-ben elolvastam, megvettem két könyvet az első könyvnapon. Az egyik volt Sztálintól ?A leninizmus kérdései?, és a második volt az akkori amerikai nagykövet könyve, aki Moszkvába volt akkreditálva. Ezeket elolvastam, és utána teljesen tisztában voltam, most eljött az az idő, amikor végre kedvenc foglalkozásomnak szentelhetem életemet, azaz a tudománynak. Mert, hogy az én kedvemért kivételt nem tesznek a szocializmus fejlődésében, ebben teljesen tisztában voltam. És én a cégemet felajánlottam ugye egy munkásszövetkezetnek, majd pedig az államnak hátrahagytam. Én voltam az egyetlen ilyen az országban, én maradtam annak a műszaki igazgatója. És onnan rövid úton, amikor megalakult a Műegyetemen az Épületgépészeti Tanszék, konkurencia nélkül idehívtak, ’950. szeptember l5-én. Azóta vagyok itt.

     

  • Idáig a professzor úr nem beszélt még arról, hogy három évig az NDK-ban tanított a Drezdai Műszaki Egyetemen, és az egyetem tiszteletbeli doktori címet adományozott a professzor úrnak. Az ott végzett munkásságáról szeretnénk hallani.
  • Tényleg dolgoztam ott három évet, és úgy mondhatom, hogy kellemes három esztendőnek tekinthetem az ott eltöltött időt. Megalapítottuk az épületgépészetnek, mondjuk, a szakoktatását. Azt is mondhatom, hogy az ott megalakult tanszékre sikerült kitűnő erőket összegyűjteni. Itt azonban megemlítem, hogy nem csak én oktattam Drezdában, hanem a velem szemben ülő Destek adjunktus úr is, két évet. Ő pedig a csatornázási, szociálhigiéniai gépek oktatásának, mégpedig szakoktatásának a problémáját oldotta meg, illetőleg ezt vezette be. Na most, hogy miért is kaptam én Drezdában díszdoktori címet, amelyre mondjuk talán azért vagyok büszke, mert amikor én megkaptam, akkor még műszaki eddig Magyarországról legjobb tudomásom szerint nem kapta meg, tehát én voltam az első. Mindenesetre ez nagy örömmel töltött el. Én annak tulajdonítom ezt, hogy mi egészen másképp oktatunk, mint a német professzorok. A német professzorok oktatása a precizitásnak a mintaképe. Amikor az utolsó szótagot befejezik, abban a pillanatban a csengő is szól. Akik kérem, miközben előolvassák az előadásokat – így mondják németül -, aközben a velük együttműködő asszisztens teljesen szinkronban vetít, és mindent, amit látni kell, az abban a pillanatban mind láthatóvá is válik. De a professzor az ő pulpitusa mellől el se mozdult. Ezek nagyon precíz, nagyon szép előadások. De nem olyanok, mint az enyémek. Nekem a dédöregapám is pedagógus volt, akitől én azt az oktatási rendszert és módszert örököltem, ami a véremben van. Nekem az első lépésem az volt Drezdában, hogy ott a pulpitust, azt mondtam, vigyék el. Úgyszintén a hangszórót vigyék el, pedig ott 250 hallgatóm volt az általános gépészmérnöki oktatásban, és sikerült a hallgatókkal az első órákban közvetlen kontaktust kialakítani.

     

  • Igen, ez teljesen jogos. Professzor úr, Drezdán kívül Leningrádtól, Moszkvától kezdve Varsón keresztül Párizsban, Lionban, Zürichben, mindenhol tartott előadást.
  • Főleg Nyugat-Németországban, mármint ott is sokat. A múltkor összeírtam, hogy hány városban, nem akarnám ezt végigsorolni, de talán azt említeném meg, hogy általában nagyon kedvezően fogadták ezeket az előadásokat. Itt megint nem akarom azzal áltatni magam, hogy pusztán annak tudományos nívójáért, hanem talán azért a módért, ahogy mi, magyarok csináljuk. És ezt most nemcsak magamra vonatkoztatom. Általában a magyarok azok, akik egy bizonyos fokig könnyedebb eleganciával csinálják, mint mondjuk esetleg más nemzetek sokkal nagyobb tudósai. Én nagyon jól emlékszem, hogy egyik alkalommal, amikor Belgrádban tartottam előadást, ott adott elő egy holland professzor, egy német professzor és még nem tudom, ki. Ők olvasták a saját nyelvükön, vagy angolul, egy szerb ember olvasta szerbül, vetítettek, sötét volt, és aludtak a hallgatók, ugye. Hát én valamikor dolgoztam Belgrádban már három évig, már említettem. Ez ugyan most már több mint negyven éve, de azért annyira megtanultam, hogy meg mertem kockáztatni, hogy szerbül csináljam végig ezt az előadást. S megint abban a közvetlen stílusban, és az volt a benyomásom, hogy egyetlen egy lélek sem aludt azon az előadáson. De ha már a külföldről van szó, akkor mégis tán a legnagyobb örömet az okozta, hogy az egyik francia tudományos társaság minden két évben kiad egy aranyérmet, és a kelet-európai szakemberek közül eddig egyedül nekem adták oda. Úgyhogy ennek szintén nagyon örültem. Aztán még, hogy ha ezeknél tartunk, kaptam a Moszkvai Egyetemtől plakettet, aztán kaptam a Belga Egyetemtől is. Szóval ezek össze-össze gyűltek. Sőt mi több, még idehaza is kaptam kitüntetést. Már a többit mind megkaptam akkor, de idehaza amire köszönettel és büszkeséggel kell emlékeznem: az Egyetem száz éves megalapítására a gépészkarnak a plakettjét és nagyon szép aranyóráját a Kar nekem ítélte oda, nyilván érdemtelenül, de mégis ezt tették. És nyugalomba menetelemkor a Munka Érdemrend arany fokozatát is itthon kaptam. De összeszámolható, egy az egy arányban van a külföldi és a hazai. Mindenesetre előbb kaptam a külföldi, aztán a hazai elismeréseket. Az a különös öröm ért, hogy az 1950-51-es évfolyamomban az első huszonkét hallgató közül tizenegy jeles volt, és a tizenegy jeles közül három kitűnő. Ma is működnek még itt, az egyetemen, illetve már csak egy, Jászai Tamás tanár úr, akit a hallgatóság velem együtt rendkívül nagyra becsül, aki szintén épületgépész hallgató volt. Valamikor volt olyan idő, hogy a Műegyetemen hét tanársegéd volt az első évfolyamomból. Ugyebár most a legtöbben különböző pozíciókban töltenek be magas állásokat. A következő évfolyam is nagyon erős volt. Abban volt többek között Menyhárt docens úr, Fekete Iván, aki a másik tanszéken, az építész karon szintén tanszékvezető és még egy néhány egészen kiváló, azóta már nagyon nagy karriert befutott volt hallgató. Valamikor kissé gúnyosan a mi ágazatunkat vagy tagozatunkat főmérnök tagozatnak hívták. Amikor nagy hallgatóság előtt kellett bemutatnom ezt az ágazatot, azt mondtam, hogy kérem, ma jól képzett gépészmérnökökből olyan nagy a hiány, hogy az urak, vagy kedves hallgatóim, rövid időn belül nagy karriert futnak be a szakmában, akár főmérnökségig is eljuthatnak. Nos, ha a mai helyzetet nézzük, a legnagyobb, ma már országos vállalat, amely a lapokban is sokat szerepel, a Csőszerelő Vállalat vezérigazgatója itt végzett, főmérnöke itt végzett, négy vagy öt igazgatója mind itt végzett, főmérnökei, osztályvezetői mind itt végeztek. A különböző tervezői intézetekben a gépészfőmérnökök közül csak egy van, aki nem itt végzett, mert az idősebb valamivel. Tehát mégis csak igazam volt ’950-ben, ha jól emlékszem, szeptember 16-i napon a C épületben tartott rövid ismertetőm alkalmából, amikor azt mondottam, hogy kérem, a kollegák közül sokan hamarosan főmérnökök lehetnek a mi szakmánkban. S akkor egy kissé gúnyosan elneveztek bennünket főmérnök tagozatnak. Hát azóta is voltak kitűnő évfolyamok és voltak igen kitűnő hallgatóim, akikre én nagy szeretettel és büszkeséggel gondolok. Még 1963-ig, amikor kezdetben négy félévben, később három félévben foglalkozhattam a hallgatókkal, mindenkit név szerint ismertem. Súlyt helyeztem rá, hogy név szerint megismerjek mindenkit. Most az utóbb már csak két féléves, véleményem szerint elég kevés órában tudtam a hallgatósággal együtt lenni előadásokon, és már egy kicsit idősebb is lettem. Már nem állíthatom, hogy mindenkit név szerint ismertem, de úgy általában elég sokat, és különösen, akik úgy feltűntek nekem, azokat név szerint ismertem és ismerem, és nagy szeretettel figyelem mindenkinek a további életpályáját és pályafutását. Elmondhatom, hogy igazán büszke lehetek, mert akárhol és akárhonnan hallok róluk, nemcsak általában, hanem – úgy mondhatom -, kivétel nélkül elismerő hangon szólnak volt hallgatóinkról. És egy tanárnak a legnagyobb öröm ez. Kérem, már lassan kiment a fejemből a latin közmondás, de magyarul tudom, hogy akit az Istenek gyűlöltek, professzorrá tették, vagy egyszerűen tanítóvá. Én ezt a közmondást nem tudom magamévá tenni.

    „…az a véleményem, hogy a ma már oly fontossá vált energiatakarékosság szempontjából sikerült olyan megoldást találnunk, amely tényleg eredményes volt. Véleményem szerint egy nagycsarnok fűtésében legalább húsz százalékot takarítunk meg energiában. Ha már itt tartunk, akkor ezzel kapcsolatban meg kell mutatnom egy érdekes fényképet, ha megtalálom, mert ez a gyenge oldalam, hogy általában nem mindig találom meg azt, amit meg akarok találni.”

  • Professzor úr a szakmában elsőként szerezte meg Magyarországon a műszaki tudományok doktora címet. Erről az akadémiai értekezésről szeretnénk, ha a professzor úr beszélne.
  • Kérlek szépen, úgy mondhatom, hogy az ebben foglalt tételeket még ma is használom, hasznosítom. Lényegileg a nagycsarnokok sugárzó fűtéséről van benne szó. Igyekeztem minden problémát feldolgozni, ami ezzel kapcsolatos. És ennek eredményeképpen az a véleményem, hogy a ma már oly fontossá vált energiatakarékosság szempontjából sikerült olyan megoldást találnunk, amely tényleg eredményes volt. Véleményem szerint egy nagycsarnok fűtésében legalább húsz százalékot takarítunk meg energiában. Ha már itt tartunk, akkor ezzel kapcsolatban meg kell mutatnom egy érdekes fényképet, ha megtalálom, mert ez a gyenge oldalam, hogy általában nem mindig találom meg azt, amit meg akarok találni. Itt láthatsz egy egymillió köbméteres csarnokot. S ahogy látod, gyanús, hogy nem is Magyarországon van: tényleg Németországban van ez a csarnok. Erre a csarnokra azért vagyok büszke, mert amikor arról tárgyaltak, hogy ezt megvalósítsák-e, vagy ne, akkor nagy vita volt Karlmarxstadtban, és ott felállt egy ember és azt mondta, hogy van itt kérem a Drezdai Műegyetemen egy magyar tanár, aki ezt egészen másként csinálja. És akkor tényleg eljutottak hozzám, onnan pedig már eljutottak a Magyarországon elkészített berendezésekhez, így akkor Németországban elsőnek egy egymillió köbméteres csarnokot csináltunk meg. Itt vannak a fűtőtestek; hogy milyen hosszú ez a csarnok, abból látod, hogy itt a tíz méteres ernyők már milliméteresnek se látszanak. Ennek a csarnoknak a hossza 400 méter, szélessége 200 méter, magassága 14 méter, ezek alapján gyorsan ki lehet számítani, hogy egymillió-egyszázhúszezer köbméter. Szóval a doktori értekezésemnek a tárgya tulajdonképpen ezeknek a nagycsarnokoknak a fűtése volt. Mert ugye légfűtéssel először is nem azt a zónát fűtjük, ahol az emberek tartózkodnak, tehát nem a munkazónát. Meleg levegőt, ha akarom, ha nem, de nagyon ügyesen lehet úgy is kifújni, hogy a munkazóna is meleg legyen, de mégis a meleg levegő fölszáll, legalábbis konvekciós úton a mennyezetnek és a tetőszerkezetnek olyan nagy mennyiségű hőt ad át, ugye, ami a hőveszteséget lényegesen emeli. Ehhez képest ma már úgy mondják, hogy huszonöt százalék, én óvatosabb vagyok, és azt mondom, hogy 15-20 százalék. Mindenesetre ezt a berendezést a jénai tervező iroda 10 millió kalóriára tervezte. Mi azt gondoltuk, hogy elég lesz hétmillió-ötszázezer. Ott van az az utasítás a Csoknyai Pista háta mögött, amit leadtunk az akkori jénai tervezőirodának, hogy hogyan kell ezt tervezni. Azt magammal hoztam mindenesetre, mint egy élő bizonyságot, és hétmillió-ötszázezerre terveztük. Azóta szívesesen járok ide, bár egy gépészmérnök soha ne menjen el abba az épületbe, ahol dolgozott, mert akkor millió panaszt fognak mondani. De úgy szoktam fogalmazni: ha ezeknek a panaszoknak a fontossága és a megalapozottsága nem érdemli meg, hogy valaki a telefont felvegye és ide telefonáljon, akkor az nem igazi panasz. Ha tehát én egy épületről nem hallok panaszt, akkor tudom, hogy az nagyon jól sikerült. De ha oda elmegyek, és akkor sem panaszkodnak, akkor tudom, hogy extra jól sikerült. Hát ez az a hely, ahová el szoktam járni, ha kint vagyok Németországban. Itt mindig megemlítik, hogy ez milyen jól sikerült, és ami nagyon fontos, hogy eddig a teljes energiaszükséglet leghidegebb télen sem érte el a hétmilliót, bár eredetileg tízmillióra tervezték. Persze ez anyagban is, de főleg energiában jelent jelentős megtakarítást. Hazánkban ez most már nagyon divatossá vált. Ha én látok egy ilyen új csarnokot, akkor őszintén, soha nem a szép nagy diesel mozdonyokat nézem, hanem kukucskálok föl a mennyezetre, hogy mivel fűtik, mert ezt legelőször a MÁV-nak a különböző intézményeiben valósítottuk meg. Ezt a fényképet azért mutatnám meg, mert ez érdekes dolog. Egyszer nem fűtöttek négy napig, és ez alatt alig hűlt ki ez a terem, mert a padló sok hőt akkumulált. Itt lehet látni, hogy nem fűtöttek, mert ez van az ernyő alatt: ha az ernyő alatt nincsen hőmérséklet-változás, akkor nyilvánvalóan nem fűtenek. Így lent, a munkazónában még mindig tíz fok Celsius volt. Ugyanúgy, mint fönt. Most amikor elkezdtek egy kicsikét fűteni, akkor persze itt mindjárt megemelkedett a hőmérséklet, és a másik nagyon érdekes az, hogy elég ezt a csarnokot éjjel fűteni. Ennek óriási előnye van, mert energiagazdálkodás szempontból az éjjeli fűtés – amikor más célra nem kell – igen kedvező. Kint voltam szovjet kutatókkal, és nagyon meg voltak elégedve. Kérdeztek a munkásoktól, mert ilyenkor soha nem én beszélek, hanem beszéljenek az emberek, akik szenvednek ott a csarnokban. Kérdezi ez a szovjet a Leningrádi Egyetemről: hány fokkal fűtenek odafönt, milyen gőzzel? Azt mondja a magyar munkás, semmilyennel professzor úr. Hát hogyhogy? Azt mondja, csak éjjel fűtenek. Azért van az, hogy a lábamnál olyan kellemes. Tudniillik a padló – és az igen kellemes a lábra – fölmelegszik 20 fokra, mondjuk. De az le tud annyi hőt adni, hogy nappal sem változik. Itt van ez a fűtés. Ez volt nagyban az első, amit Magyarországon csináltunk. És hát ezt tudományosan alá kellett támasztani, itt láthatod ezeket a képeket, itt vannak az ernyők. Milyen kevés? Ugye? Olyan kevés, hogy amikor kész lett, nem aludtam utána. Úgy meg voltam ijedve, hogy szörnyű, mondom most aztán melléfogtam egyszer alaposan. Mert tényleg olyan kevésnek látszott ezekre a nagy termekre, hogy azt hittem, hogy hideg lesz, de nem lett hideg. Sőt, oda jártak az emberek melegedni télen, úgyhogy erre a többi csarnokban is megvalósították, de abba én már nem voltam benne, és ott sokkal többet tettek be a szükségesnél. Hát ez volt az én úgynevezett nagydoktori értekezésem. A megjelenő könyvben (ha lesz erőm megírni, már egy pár fejezetet megírtam, ezt a második kötetet is) erre különösen rá fogok térni.

     

  • Professzor úr, ifjú korában aktív sportoló volt.
  • Az, és még most is szeretnék. Mindig mondtam, hogy szeretnék szövetségi kapitány lenni, de ezt húzzad ki belőle. Mert olyan rosszul, azt hiszem, senki Magyarországon nem állítja össze a nemzeti válogatottat, mint jelenlegi kapitányaink. Bár semmiképpen sem akamám ezzel Végh Antal babérjait megtépni. De teljesen igazat adnék, hogy teljesen elrontották a magyar sportot. Annak idején, a legkedvesebb emlékeket életemben – műegyetemi életemben – a Műegyetemi Atlétikai és Futballklubban eltöltött esztendők biztosították, illetőleg azok hozták magukkal. Akkor nagy szegénységben, aludttej és szilva kosztolása mellett dolgoztunk együtt. Meg kell mondani, hogy én inkább a pifek közé tartoztam, mert én inkább több szilvát ettem, mint aludttejet: az aludttej egy fokkal nagyobb koszt volt. De az volt ugye a hőskor, és már elmondhatom, hogy ma is azok az elsőszámú barátaim, akikkel akkor barátok voltunk. Igazi sportszellemben, összetartásban és – nyugodtan mondom – hazafias érzelmekben kevés olyan társaság alakult ki, mint az akkori az 1920-30-as években. Ma is, hogyha el tudok menni a szerdai kocogásra, akkor velük kocogok. Sajnos még mindig eléggé szidnak is, mert kevésszer tudok velük tartani. De ha megyünk, akkor együtt megyünk. Én minden szakosztályban részt vettem bizonyos fokig.

    „…óráról órára kell készülni. Nem szabad kihagyni egy-két előadást, mert utána előfordulhat az, hogy amiről szó van, az bizonyos fokig megalapozatlanná válik a hallgatók részére. A másik az, hogy igyekezzék a hallgatóság a gyakorlatból is sokat tanulni. Tulajdonképpen a gyakorlatokat érzésem szerint mi nem a legjobban használjuk föl. Én annak idején 7 hónapot dolgoztam egy szerelő mellett, segítőként. Mert igazán a szakmát gyakorlatilag akkor lehet jól megtanulni, hogyha az ember kint, az épületnél sok időt tölt el. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért. Tudniillik ennek a szakmának a legnehezebb kérdése az, hogy egy elkészült tervhez, a kivitelhez szükséges összes alkatrészeket, berendezéseket az ember pontosan tudja megállapítani.”

    Egyben érhettem volna el nagy eredményt, a futballban, és középiskolás koromban, mondjuk vidéki első osztályú csapatokban azért, ha álnéven is, de rúgtam a labdát. Mert akkor ez halálos bűn volt, ugye középiskolásnak egy futballcsapatban részt venni. De nagyon szerettem birkózni, bokszolni is szerettem, de az akkori nehézsúlyú bajnok barátom egyszer úgy állon vágott, hogy azonnal lemondottam a bokszolás további örömeiről. Atletizáltam és futballoztam. A MAFC-nak voltam – erre talán megint egy kicsit büszke vagyok – ifjúsági elnöke, mert akkor még saját magunkat kormányoztuk. És később tanár elnöke. Engem örökös ifjúsági elnöknek tartottak 60 éves koromig. Szóval bizonyos fokig tényleg kitartottam és ki fogok továbbra is tartani a MAFC mellett. Bár a jelenlegi kosárlabda mérkőzésekre nem szívesen megyek, mert a szívemnek olyan igénybevételt jelent ez a különböző MAFC – Honvéd, MAFC – Csepel és MAFC – GANZ-MÁVAG, meg a soproni MAFC meccsek, hogy inkább csak az eredményt hallgatom meg. És úgy veszem észre, hogy ha nem vagyok ott, akkor mindig jól megy, de ha ott vagyok, akkor mindig kikapnak. Inkább most már nemigen megyek ki. Hadd emlékezzem meg róla, akinek ott van a képe. Látjátok? Ez kérlek, dr. Szabó Gusztáv professzor, aki 13 évig volt a MAFC tanár elnöke, rendkívül szerettük. 1963-ban halt meg. Jóságos volt velünk szemben, atyai szeretettel kezelt minket. És ezért volt az a MAFC erkölcsileg tényleg olyon magas nívójú akkor: nem tűrtünk meg magunk között huligánt, meg ilyesmit. Az ő szelleme az egészet úgy beragyogta. Hát ezért tartozunk neki.

     

  • Mivel a professzor úrral előadásokon már nem igen találkozunk, megkérjük, hogy mondja el jó tanácsait a mai épületgépész hallgatóknak.
  • Első jó tanácsom, hogy óráról órára kell készülni. Nem szabad kihagyni egy-két előadást, mert utána előfordulhat az, hogy amiről szó van, az bizonyos fokig megalapozatlanná válik a hallgatók részére. A másik az, hogy igyekezzék a hallgatóság a gyakorlatból is sokat tanulni. Tulajdonképpen a gyakorlatokat érzésem szerint mi nem a legjobban használjuk föl. Én annak idején 7 hónapot dolgoztam egy szerelő mellett, segítőként. Mert igazán a szakmát gyakorlatilag akkor lehet jól megtanulni, hogyha az ember kint, az épületnél sok időt tölt el. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért. Tudniillik ennek a szakmának a legnehezebb kérdése az, hogy egy elkészült tervhez, a kivitelhez szükséges összes alkatrészeket, berendezéseket az ember pontosan tudja megállapítani. Hogy kint, az épületen mindaz, amire szükség van, időben ott legyen. Ezt valamikor úgy fejeztük ki – sőt körözték is a Műegyetemen ezt a mondatot -, hogy a terv, az összes segédanyag borzasztó fontos. Ne legyen ott kint mondjuk a tükör az épületen, amit majd föl kell tenni, de oxigén, a disszugáz, a hegesztőanyagok, a forrasztóanyagok, a kender időben legyen ott a csövek mellett. Tehát a tanács egyrészt az, hogy folyamatos készülés, másrészt az, hogy a gyakorlatot nagyon kell ismerni. És egyszerűen nagyon-nagyon szükségesnek tartom, hogy a hallgatóság valahogy, aki erre a pályára készül, időt töltsön el az épületen. És tessék a matematikából is az alapfokkal többet foglalkozni. Ez azért tanácsom, mert később az életben akármilyen vita fölmerül, ott valaki föláll, és ne adj isten egy differenciál egyenletet fölír annak már igaza van. Nem azért, mert esetleg biztos igaza van, hanem azért, mert a többi nem ért hozzá. Tehát tessék azt a matematikát forgatni, kérem szépen! Egy valamiben igyekezzék az ember többet nyújtani, mint amit az átlag tud. Ez az érvényesülés egyik titka. A másik pedig az, amit nagyon fontosnak tartok: higgyük el, hogy a szerelők, az egyszerű fizikai dolgozók közül sokan, sokból többet tudnak, mint mi. A példának okáért, mikor a szakmát kezdtem – említettem -, kint dolgoztam épületen. És ott a szerelőkkel jó barátságot kötöttem: ma is sok öreg szerelő van, akivel én pertu viszonyban vagyok, mert hiszen még akkorról datálódik a barátság. Hát elmeséli az egyik: hogy a vasárnap délelőtti egy-két fröccsnél összeülnek, és beszélgetnek, és valaki megemlíti az én nevemet. Azt mondja a másik: A Macskásy? Hát az az én segítőm volt! Oszt mondtam neki, amikor vágta a menetet, hogy rendesen vágd a menetet, mert úgy leváglak az épületről, mint annak a rendje! Persze, ez nagyzás és túlzás, de tényleg kifejezi azt, hogy ugye köztük dolgoztam. Ezért is becsülöm sokra a munkájukat, mert, különösen a régi időkben, amikor a téliesítés még nem olyan fokon állt, a mínusz 5-6 fokos épületben, – most igazán nem tudományosan fogom kifejezni magamat – okádta a hideget a különböző betonfal körülöttünk – vagy mondjuk úgy helyesebben, hogy a különböző hideg betonfalakra nagy mennyiségű hőt sugároztunk mi, ugye, és az csak a maga plusz 268 Kelvin fokával sugárzott vissza -, akkor nehéz volt tényleg ott dolgozni. Hát ilyen apró kis történettel sokkal tudnék szolgálni. Nálunk itt volt a Jóska bácsi, ez nekem öreg szerelőm volt. 1935-től kezdve. Itt a kedves kollégák elmondhatják, hányszor behívtam, és mondtam: Te Jóska bácsi. Te ezt hogy csinálnád? Hogyan gondolod? És mindig jó tanácsot kaptam. Tehát az ifjú mérnök ne érezzen fölényt az idős szerelővel, még a középidős szerelővel szemben se. Igyekezzen tanulni, mert a középidős szerelő az ő, az ifjú mérnök hibáit mindig ki fogja javítani, és el fogja úgy takarni, hogy azok, akik szeretnek a hibákra rájönni, sose fognak rájönni. És sose lesz baj, ami nagyon fontos. Ezek a tanácsaim a hallgatóságnak, a fiatal gépészmérnököknek.

     

  • Köszönjük a professzor úrnak, hogy lemondta miattunk a délelőtti elfoglaltságát, illetve áttette délutánra.
  • Mondok én valamit erre neked, kérlek szépen. Ez körülbelül olyan, amit most mondtál, hogy megköszönjük szépen, hogy a köménymagos leves helyett jó tyúklevest ebédelt a mi kedvünkért. Én megmondom neked, hogy sokkal kellemesebben érzem magam a hallgatóság körében, mint délután ott, ahol most elég sok nehéz dolgot kell mondanom. Én mindig nagyon szerettem a hallgatóság körében időt tölteni. Az ember mindig örömmel eleveníti föl a régi emlékeket is. Ebből igen sok van ugyebár. Bizony az én koromban az ember már az idejének egy bizonyos részét a múlton éli, amikor körülbelül olyan korú volt, mint ti. Én arra annyiszor gondolok, és most, amikor deresek a fejek, akkor ez visszaelevenedik, érthetően. Részemről itt semmi lemondás nem volt, sőt úgy mondhatom, hogy igen örömmel álltam rendelkezésre.

     

  • Remélem, hogy majd személyesen is találkozhatunk a professzor úrral, ha ebben a félévben nem is, de a következő félévben majd biztos.
  • És mit fogok én csinálni?

     

  • Meghívjuk a professzor urat a kollégiumba.
  • Azt szívesen csinálom. Hogy őszinte legyek, vannak olyan fejezetek, amelyekről milyen szívesen tartanék még külön kollégiumot! De az elég nehéz dolog, most tartottam ugye mérnöki továbbképzőben, istállószellőztetés címén, és agyontraktáltam őket a hővezetésről. De nagyon összetartozik a kettő. Ilyen előadást szívesen tartok én még manapság is. Általában előadni, az nekem inkább egy szórakozás, semmint munka, megvallom őszintén. De úgy látszik, hogy azért mégis csak kiöregedhettem, mert hát elmentem nyugdíjba, ugye.

Szerkesztette Dr. Csoknyai István

 

A hangfelvétel teljes anyaga

Készítette: Mészáros Péter

  • 1. Pályakezdés
  • 2. Az egyetem előtti évek
  • 3. Az épületgépészet kezdete
  • 4. Korai szakmai feladatok
  • 5. Szakmai kutatások és projektek a 60-70-es években
  • 6. A legujabb témák
  • 7. A drezdai munkásság
  • 8. Nemzetközi kapcsolatok, tanári hivatás
  • 9. Az Épületgépészet lap megalapítása
  • 10. Akadémiai doktori cím
  • 11. Sportemlékek, MAFC
  • 12. Jótanácsok a hallgatóknak
  • 13. Tanterv fejlesztés
  • 14. Szakmai továbbfejlődés
  • 15. Köszönet és búcsúszavak

 

 

Főmenü

Bejelentkezés

Fő támogatóink

Scroll to top